Drága Olvasóim, akik olyan kitartóak és még mindig mellettem állnak! Ahogy ígértem, meghoztam a prológust, remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Ha valami jelet hagynátok magatok után, annak nagyon örülnék. Igyekszem gyakrabban hozni nektek részeket. Ja és olyan boldog lettem, mikor észrevettem, hogy új olvasóim lettek, köszönöm! Jó olvasást!
Pippa
"Miért nem csak a rossz dolgoknak intesz búcsút? Köszönj el
azoktól az időktől, amikor elveszett voltál! Amikor nemet kaptál igen helyett.
A sok kaparástól, sebtől, minden szívfájdalomtól. "
Ennek sosem lesz vége? Tettem fel
magamnak ugyanazt az idegesítő kérdést, mint az elmúlt száz alkalommal, amikor
úgy éreztem közel állok a teljes megsemmisüléshez. Elfojtottam magamban minden
érzelmet, hátha érzéketlenné válok a fájdalomra, de nem sikerült. Sosem.
Utoljára odapillantottam rá, ahogy ott horkolt fura hangokat kiadva, a nyála
csorgott ki a szája széléről – mélyen aludt hál’ Istennek - az asztalnak
támaszkodva a könyökével és tartotta a fejét, ami már eltorzult a sok
sebhelytől, bűzölgött az alkoholtól, alig voltam tőle pár lépésre, de így is
megcsapott az erős szaga, akaratlanul elfintorodtam.
Elfordultam, magamhoz szorítottam a
szoknyámat, hogy gyorsabban tudjak haladni és megtettem az első lépést az ajtó
felé. Ez volt a legnehezebb. Tudtam, hogyha elindulok, onnantól kezdve nincs visszaút.
Lenyomtam halkan a kilincset, és erősen kilöktem a
méretes vasajtót, mígnem kinyílt és én kisurranhattam nesztelenül.
Ahogy kiértem, megcsapott egy hideg
fuvallat, rögtön megborzongtam és ösztönösen magam köré fontam a karjaimat,
hogy legalább az melegítsen valamicskét. Felnéztem az égboltra, ahol már a Hold
elfoglalta méltó helyét a csillagos égen. Szerencsére ezek az égitestek valamicske
sárgás fényt kibocsátottak magukból, igaz nagyon haloványt, de most mégis sokat
segítettek a tájékozódásban. Az erdőbe indultam el, hiszen nincs is annál jobb
rejtekhely egy menekülő számára. Pörgött bennem az izgalom, így több métert
futva tettem meg, éreztem ahogy a frissen leesett hótakaró recseg a talpam
alatt és minden egyes lépésemnél besüppedt a súlyomtól, ezzel nyomot hagyva
magam után. Először aggasztott ez a tény, de amikor felnéztem és láttam, hogy
száz meg száz hópehely hullik le az égből, megnyugodtam, hogy eltakarja majd a lépéseimet.
Mert belül rettegtem. Rettegtem attól, hogy újra rám talál. Ahogy haladtam
előre, minden egyes faág suhogására megremegtem és a hátam mögé néztem, folyton
csak az járt a fejemben, hogy követnek. Hiszen Ő mindig megtalált. Már a
gondolatra is dühbe gurultam és harapni kezdtem a számat, mígnem apró
vérpatakocska eredt útjának belőle, ezzel levezetve a feszültségemet. Én buta,
naiv Fallon azt hittem azzal, hogyha elmenekülök,
Tőle is megszabadulok, de ez nem olyan egyszerű, ha már a gondolataimba is
beférkőzött, a fejembe van.
Valami neszt észleltem baloldalról, így sietve
odafordítottam a fejemet, miközben egy gyors
imát mormoltam el Istennek, hogy nehogy valami vadállat legyen, mert esküdni
mertem volna, hogy farkas vonyítást hallottam. Nagy kő esett le a szívemről,
mikor a fák tövében semmit sem láttam – látod Fallon, nincs mitől félned. Igen,
magamban beszéltem az előbb, mert ha nincs senki, aki bíztasson téged, akkor
neked kell megtenned. Viszont a veszély nem teljesen hárult el, mert tényleg
farkast hallottam, csupán a távolságot mértem be rosszul, mert szerencsére
jóval messzebb kellett lennie, hiszen nem voltak túl hangosak. Noha a
vonyítások távolról szóltak, mégsem érezhettem magamat teljesen biztonságban,
mert én a sok hónak köszönhetően nem haladtam jól, egy ilyen erős állat a négy
lábával bármikor utolérhet. Egyszer akadtam össze eddig életemben eggyel, akkor
megfagyott a vér az ereimben és azt hittem, ott helyben szétszed, de nem így
történt, megmenekültem nagy csata árán. Csakhogy erre sem szívesen emlékszem
vissza, mint oly sok mindenre a múltamból.
Váratlanul megbotlottam egy kiálló
gyökérben és sikerült elesnem, bevágtam a fejemet a hó alatt jól elrejtett
nagyobb kődarabba, elszédültem. Ahogy a fejemhez kaptam véres lett a kezem. Francba. Köztudott, hogy a vérszagra jönnek a vadállatok. Remek
Fallon!
Egy kis fagyos havat tettem rá,
mert az bőven volt a földön, a hidegre felszisszentem,
de tovább folytattam, hogy megtisztítsam a sebet. A Hold egyre lejjebb ment,
sajnos sötétebb lett, én pedig egyre jobban féltem attól, ami itt várhat. Szinte
körül ölelt a sötétség, magába szippantott reménytelenül és minden
gondolataimat borússá változtatta. Minél hamarabb menedéket kellene találnom.
Megpillantottam a távolban valami fényt,
egészen biztos voltam benne, hogy ez egy házból szűrődött ki. Tehát van remény.
