- 1. fejezet -

Drága-drága Olvasóim! Boldogan vettem észre, hogy gyarapodott a mi kis családunk, már 28-an követik figyelemmel az írásomat, ami borzasztóan jól esett, köszönöm. <3 Már több mint 6,000 oldalmegjelenítés volt és sokan írtatok nekem kommentet, amivel boldoggá tettetek! Sajnálom, hogy nem hoztam olyan hamar, mint ahogy ígértem és reméltem, de több akadálya is volt. Viszont most itt vagyok, szerintem ez a lényeg, előre nem tudom megmondani, mikor jön folytatása. Van még egy jó hírem, mégpedig az, hogy kész lett a szereplős képek, amiket megtekinthettek: ITT Na de nem is húznám tovább az időt, jó olvasást!

Pippa

"Aki félelemmel él, az csak félig él."

    Óvatosan, nesztelenül megközelítettem a házat, a sötétség vastag burokként vett körül így láthatatlannak éreztem magam, és egy rövid pillanatig biztonságba is. Mikor már csak egy karnyújtásnyira voltam a fehérre mázolt faltól, hangos kiabálást hallottam, mire elfutottam, mint egy ijedt kis nyúl. Ez mégsem volt bölcs terv.

       Miközben szaporán szedtem a lépteimet igyekeztem észérvekkel meggyőzni magamat, hogy az előző tettem nem volt butaság. Hogy találni fogok egy másik menedéket. Amúgy is – nyugtattam magamat -, ez túl közel lett volna hozzá. Sajgó fejjel, fáradt lábakkal és dideregve nem a legkönnyebb sétálni.  Egy fájdalmas sóhaj hagyta el a számat, ami rögtön meg is látszódott a fagyos levegőben, rettenetesen hideg volt.  A ruhám vékony anyagán könnyen átment az erősen tomboló fuvallat. Próbáltam kicsit jobban körülnézni, az égbolt kékje olyan sötét volt, akár a szemem, tehát semmit sem láttam. Dühösen toltam el az utamba kerülő faágat, amibe ügyesen belementem és folytattam az utamat. Egy idő után a lábaim már önálló életre keltek és kitartóan haladtak a vastag hótakarón.

       Több órányi kétségbeesett gyaloglás után – idő közben meglankadtam, hiába menekültem, a fáradtság igencsak erőt vett rajtam – végre valahára egy újabb házat láttam meg fákkal körülvéve. Hála Istennek, már nem bírtam volna tovább. Vegyes érzelmekkel tele indultam el, megkerültem a hajlékot, amikor hirtelen megpillantottam valakit az ajtó előtt ücsörögni, maga a látványára a szívem kihagyott egy ütemet, azt se tudtam mit tegyek, tanácstalan voltam. Vajon ő is észrevett engem? Merült fel bennem rögtön ez a kérdés. Halkan vonuljak vissza ismét vagy csak menjek oda? A gyáva énem az elsőre szavazott, nem hagyhattam nyerni. Nagyot nyeltem és elindultam az ismeretlen személy felé. Ahogy közelebb értem megkönnyebbültem, mert egy idős úr volt az idegen.

-          Jó estét! – szólaltam meg félénken. Az ujjaimat tördeltem várva az elutasítást, mert olyan ember vagyok, aki mindig a legrosszabbra készül fel. Biztos válaszra sem fog méltatni. Amúgy is, hogy nézek ki? A fejemre már valószínűleg rászáradt a vér, koszos a ruhám és csapzott a hajam, emiatt megbízhatatlannak tűnhetek. Reménytelen maga a helyzetem és én magam is menthetetlen vagyok. Minden várakozásomat felül múlva megszólalt.

-           Magának is ifjú hölgy! Mit keres ön idekint ilyen kései órában? – érdeklődött mély hangján. Nagy mogyoróbarna szemeivel vizsgálgatott, mégsem éreztem kellemetlenül magamat, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elfogott a nyugalom.

-          Eltévedtem és – mit is mondhatnék neki? Bíztatóan nézett rám és bólintott a fejével, amit hosszabb ősz hajtincsek fedtek, hogy folytassam. – fázom.

-          Látom, dermesztően hideg ez a téli este, annyi szent. Az ott vér az fejeden kedvesem?

-          Igen.

-          Várjon meg itt kérem – mutatott balra –, se perc és jövök.

-          Mit akar? Összezavarodtam. Unalmamban a ruhámat fogtam és gyürködtem össze, valamivel el kellett foglalni magamat. Pár perc múlva tényleg megjelent egy vastagabb szőrmével, amit figyelmesen rám terített. Jó érzés fogott el, mert melegség járt át a testemen, végre.

-          Köszönöm szépen – motyogtam gyermeki zavaromban.

-          Nem tesz semmit, sajnos a sebeddel én nem tudok semmit sem kezdeni – felelte sajnálkozva – talán majd a feleségem. Van hova menned?

-          Nincs – néztem kínosan a földre.

-          Ha a feleségem beleegyezik, semmi akadálya sincs, hogy itt maradj – jelentette ki. Olyan kedves volt, alig tudtam elhinni. Ráncos arca jóságot sugárzott, érdesebb kezével megfogta a hátamat, kinyitotta az ajtót és behívott. Tétován álltam ott, hogy menjek, vagy sem mert akár bajom is történhet ott. Végül a fáradtság erőt vett rajtam és megadtam magamat, elindultam.

       Amikor bementem rögtön megpillantottam egy idős hölgyet az asztalnál ülve, gondolom a felesége. Éppen varrt, majd a zajra felnézett és találkozott a tekintetünk. Nem mosolygott, csak szúrósan pislogott, majd folytatta a munkáját. Nem kedvel, éreztem rögtön. Érthető, megzavartam őket, teher vagyok. Az idős úr odament hozzá, míg én ügyefogyottan ácsorogtam előtte, rajtam a vastag szőrmével. Hátulról megsimogatta a felesége hátát, aki erre még csak el sem mosolyodott. Kemény asszonynak tűnt. Végül leült mellé és elkezdtek suttogva beszélgetni, minden bizonnyal rólam. Addig én elfordultam és az ablakon át néztem, ahogy milliónyi hópehely hullik az égből. Kicsit elvesztem bennük. A fülem azért nyitva tartottam és meghallottam foszlányokat a beszélgetésükből.

Nem, nem akarom. Miért kellene? … a szomszédok, mit gondolnának? És végül pedig: maradjon hát.

Prológus

Drága Olvasóim, akik olyan kitartóak és még mindig mellettem állnak! Ahogy ígértem, meghoztam a prológust, remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Ha valami jelet hagynátok magatok után, annak nagyon örülnék. Igyekszem gyakrabban hozni nektek részeket. Ja és olyan boldog lettem, mikor észrevettem, hogy új olvasóim lettek, köszönöm!  Jó olvasást!

Pippa

"Miért nem csak a rossz dolgoknak intesz búcsút? Köszönj el azoktól az időktől, amikor elveszett voltál! Amikor nemet kaptál igen helyett. A sok kaparástól, sebtől, minden szívfájdalomtól. "

       Ennek sosem lesz vége? Tettem fel magamnak ugyanazt az idegesítő kérdést, mint az elmúlt száz alkalommal, amikor úgy éreztem közel állok a teljes megsemmisüléshez. Elfojtottam magamban minden érzelmet, hátha érzéketlenné válok a fájdalomra, de nem sikerült. Sosem.

       Utoljára odapillantottam rá, ahogy ott horkolt fura hangokat kiadva, a nyála csorgott ki a szája széléről – mélyen aludt hál’ Istennek - az asztalnak támaszkodva a könyökével és tartotta a fejét, ami már eltorzult a sok sebhelytől, bűzölgött az alkoholtól, alig voltam tőle pár lépésre, de így is megcsapott az erős szaga, akaratlanul elfintorodtam.

       Elfordultam, magamhoz szorítottam a szoknyámat, hogy gyorsabban tudjak haladni és megtettem az első lépést az ajtó felé. Ez volt a legnehezebb. Tudtam, hogyha elindulok, onnantól kezdve nincs visszaút. Lenyomtam halkan a kilincset, és erősen kilöktem a méretes vasajtót, mígnem kinyílt és én kisurranhattam nesztelenül.

       Ahogy kiértem, megcsapott egy hideg fuvallat, rögtön megborzongtam és ösztönösen magam köré fontam a karjaimat, hogy legalább az melegítsen valamicskét. Felnéztem az égboltra, ahol már a Hold elfoglalta méltó helyét a csillagos égen. Szerencsére ezek az égitestek valamicske sárgás fényt kibocsátottak magukból, igaz nagyon haloványt, de most mégis sokat segítettek a tájékozódásban. Az erdőbe indultam el, hiszen nincs is annál jobb rejtekhely egy menekülő számára. Pörgött bennem az izgalom, így több métert futva tettem meg, éreztem ahogy a frissen leesett hótakaró recseg a talpam alatt és minden egyes lépésemnél besüppedt a súlyomtól, ezzel nyomot hagyva magam után. Először aggasztott ez a tény, de amikor felnéztem és láttam, hogy száz meg száz hópehely hullik le az égből, megnyugodtam, hogy eltakarja majd a lépéseimet. Mert belül rettegtem. Rettegtem attól, hogy újra rám talál. Ahogy haladtam előre, minden egyes faág suhogására megremegtem és a hátam mögé néztem, folyton csak az járt a fejemben, hogy követnek. Hiszen Ő mindig megtalált. Már a gondolatra is dühbe gurultam és harapni kezdtem a számat, mígnem apró vérpatakocska eredt útjának belőle, ezzel levezetve a feszültségemet. Én buta, naiv Fallon azt hittem azzal, hogyha elmenekülök, Tőle is megszabadulok, de ez nem olyan egyszerű, ha már a gondolataimba is beférkőzött, a fejembe van.

      Valami neszt észleltem baloldalról, így sietve odafordítottam a fejemet, miközben egy gyors imát mormoltam el Istennek, hogy nehogy valami vadállat legyen, mert esküdni mertem volna, hogy farkas vonyítást hallottam. Nagy kő esett le a szívemről, mikor a fák tövében semmit sem láttam – látod Fallon, nincs mitől félned. Igen, magamban beszéltem az előbb, mert ha nincs senki, aki bíztasson téged, akkor neked kell megtenned. Viszont a veszély nem teljesen hárult el, mert tényleg farkast hallottam, csupán a távolságot mértem be rosszul, mert szerencsére jóval messzebb kellett lennie, hiszen nem voltak túl hangosak. Noha a vonyítások távolról szóltak, mégsem érezhettem magamat teljesen biztonságban, mert én a sok hónak köszönhetően nem haladtam jól, egy ilyen erős állat a négy lábával bármikor utolérhet. Egyszer akadtam össze eddig életemben eggyel, akkor megfagyott a vér az ereimben és azt hittem, ott helyben szétszed, de nem így történt, megmenekültem nagy csata árán. Csakhogy erre sem szívesen emlékszem vissza, mint oly sok mindenre a múltamból.

      Váratlanul megbotlottam egy kiálló gyökérben és sikerült elesnem, bevágtam a fejemet a hó alatt jól elrejtett nagyobb kődarabba, elszédültem. Ahogy a fejemhez kaptam véres lett a kezem. Francba. Köztudott, hogy a vérszagra jönnek a vadállatok. Remek Fallon!

       Egy kis fagyos havat tettem rá, mert az bőven volt a földön, a hidegre felszisszentem, de tovább folytattam, hogy megtisztítsam a sebet. A Hold egyre lejjebb ment, sajnos sötétebb lett, én pedig egyre jobban féltem attól, ami itt várhat. Szinte körül ölelt a sötétség, magába szippantott reménytelenül és minden gondolataimat borússá változtatta. Minél hamarabb menedéket kellene találnom.

      Megpillantottam a távolban valami fényt, egészen biztos voltam benne, hogy ez egy házból szűrődött ki. Tehát van remény.

HÍREK

Halihó!

Helyzetjelentés: Igen, jól látjátok. Minden rész eltűnt, ami szerencsére nem a sors csapása, hanem én tettem. Na de viccet félre téve, az egész blogot előről kezdem, mert nem voltam megelégedve a teljesítményemmel egy cseppet sem. Úgy éreztem, hogy kisiklott a kezem közül az irányítás, a fejemben sokkal jobb volt a történet, de sajnos nem tudtam azt vissza adni, így szeretnék tőletek kérni még egy esélyt az újrakezdéshez. Jó, feltehetitek a kérdést, hogy miért lenne jobb most? Mi változik?

Az, hogy lett egy remek bétám, aki segíteni fog nekem, hogy színvonalasabb részt hozhassak nektek. Szóval ne aggódjatok, mindenki jól fog járni. Sajnos ennek annyi a hátránya, hogy nem lesz nektek olyan érdekes. Igyekszem azért azzá tenni, új információkat is bele írni, de megértem ha leiratkoztok.  A Ti döntésetek. Kérlek értsétek meg, csak az a célom, hogy valami jobbat, minőségit tudjak alkotni, Nektek.

Az új prológust hamarosan hozom! COMING SOON!!

Köszönöm, hogy eddig is támogattatok! <3

Pippa